Közeleg a szekszárdi származású püspök, Bíró László születésnapja. Október 31-én lesz 76 éves. Nem könnyű a sorsa, nyolc lábműtét után, az utóbbi években már ülve misézik. De a régi szép – és kevésbé szép – időkről szívesen mesél.

A szocializmusban, a hetvenes években már lágyuló diktatúrában, az egyházak a tiltottból a tűrt kategóriába kerültek. (A korszakot a három T jellemezte – tiltott, tűrt, támogatott –, minden kezdeményezést, csoportot, rendezvényt ennek megfelelően soroltak be.) Még meg-megjelentek az államvédelmisek a nagyobb tömegeket megmozgató hitéleti eseményeken, figyelték, hogy kik vannak ott, mi hangzik el, megírták a jelentéseiket, de a rendszerváltás előtti 10-15 évben már erősen lanyhult ez a fajta „érdeklődés”.

Bíró László élményei, érdekes történetek az átkosból

Bíró Lászlót 1974-ben szentelték pappá. Vannak élményei az átkosból, és a fordulat utáni esztendőkből is, amikor mások, más okból kifolyólag kezdtek „érdeklődni” a vallás iránt, és jártak – egy darabig – templomba.

Mária-búcsú

– Az ötvenes években még nem ment ritkaságszámba a papok koncepciós perekben történő elítélése, bebörtönzése; gyilkosságokról is tudunk. Kezdő káplán koromban, a hetvenes évek közepén ilyesmi már nem fordult elő, de gyanús „véletlenek” adódtak. Egyszer Mágocsról indultunk volna a plébánossal a magyaregregyi Mária-búcsúba. Folyt a lelki előkészítés, erről prédikáltunk az előtte lévő két hétben, hívtuk a hívek sokaságát. S mi történt? Az utazás napján elromlott minden busz. Nem tudtunk odajutni.

Hittan

–  Szigetváron is voltam káplán. Kihirdettem, hogy lesz hittanbeíratás. Két szülő bejött a plébániára, hogy beírassa a gyerekét. Mondtam nekik, hogy nem itt kell, hanem az iskolában. Csakhogy onnan továbbküldték őket Szigetvárra, s mire visszaérkeztek, már lezárult a beíratási időszak. Elbeszélgettem a pedagógussal, hogy miért csinálta ezt. Először kedélyesen mondta, hogy meg akart engem kímélni a munkától (két gyereknek hittan órákat tartani), meg azt is érzékeltette, hogy szégyen egy állami iskolára nézve, hogy még a hetvenes években is van hittanbeíratás. Aztán elsírta magát, bevallva, hogy ő nem ellensége az egyháznak, az édesapja református lelkész, de tart a retorziótól.

Szent Jobb

– Ha az iskolaiban nem is, a templomi, plébániai hitoktatásban szabadok voltunk. A pécsi székesegyházba 1977-ben kerültem káplánnak. Voltak általános iskolás és gimnazista csoportjaink, és elkezdődhetett az egyetemista hittan is. Házas csoportok is szerveződtek, a város jeles polgárai jártak hittanra, vállalva az akkor még mindig létező kockázatot: orvosok, pedagógusok, jogászok. Emlékezetes élmény volt, amikor 1988-ban Pécsre érkezett a Szent Jobb. Először a dzsámiban töltött egy napot, aztán átvittük a székesegyházba. Szemerkélt az eső, körülbelül 2-3 ezer fiatal sorakozott fel mögöttem, és csendben, szó nélkül kísértük a szent ereklyét ezen az úton. Nagy, fegyelmezett tömeg. Atrocitás nem történt, bennem az öröm társult a felelősségérzettel és a hálával, hogy átélhettem ezt.

Roger testvér

–  Püspöki titkárként is dolgoztam a nyolcvanas években Pécsen. A taizéi testvérek járták az országot – járták a világot – lelkiségüket terjesztve. Amikor Baranyába jöttek, nálam aludhattak a titkári szobában. (Sokan hallottunk már akkor Roger testvérről, aki Franciaország déli részén, Taizében, ökumenikus szerzetesközösséget hozott létre 1940-ben.) Évente két nagy találkozót szerveztek európai városokban, azokhoz kerestek helyszíneket. A magyarországi területi felelősük Alois testvér volt. Vele egyeztettem, és referáltam a püspökömnek, sőt, be is mutattam Cserháti Józsefnek. Ő ekkor szóban meghívta Roger testvért, hogy jöjjön el Pécsre prédikálni. Érkezett a visszajelzés: szívesen eljön, milyen időpont lenne jó? Püspök úr ekkor, 1988 tavaszán felment Pestre, az Állami Egyházügyi Hivatalba, kérni a hozzájárulásukat. Anélkül ilyen „tömegrendezvény” nem volt szervezhető. Az államtitkár, Miklós Imre kekeckedett vele: „Püspök úr, az ön hiúságának még erre is szüksége van?” Bántotta ez a püspököt, s bár nem volt egyértelmű elutasításnak tekinthető, halogatta a dolgot. Aztán ősszel még egyszer felment rákérdezni: létre jöhet-e Pécsen a taizéi találkozó? Fél év alatt nagyot fordult a politikai száljárás. Ekkor már ezt a választ kapta: „Püspök úr, könyörgöm, rendezzék meg!” (Propaganda szempontjából ez fontos volt nekik. Bizonyíthatták a világnak, hogy Magyarországon teljes a vallásszabadság.) Nekiláttunk 1989 elején a szervezésnek, Alois testvérrel. Egy iskolában egyeztettünk az igazgatóval a szálláslehetőségről. Mikor kijöttünk, nevetve kérdezte: „Láttad, hogy hol tárgyaltunk? A szentháromság előtt!” Hirtelen nem tudtam mire gondol, de felvilágosított: Marx, Engels és Lenin képe lógott az igazgatói iroda falán. A találkozót végül is 1989 április 28-30. között sikerült megtartani, körülbelül 15 ezer fiatal részvételével. Egy nyugati újságíró odajött hozzám, beszélgettünk, s egyszer csak azt mondta, hogy véleménye szerint Magyarországon most történt meg a rendszerváltás. Igazat adtam neki.

Megfigyelők

– Érdemes megemlíteni még a szocializmus puhuló időszakából a máriagyűdi találkozókat. A nagymarosi katolikus ifjúsági rendezvények sikerén felbuzdulva kezdtük a szervezést, a Pécsi Egyházmegyében, valamikor a nyolcvanas évek elején. Egyre ismertebbé vált ez a háromnapos, nyári esemény, egyre többen jöttek, 1985-ben már körülbelül 1200-an voltunk. Fegyelmezetten vettek részt a programokon a fiatalok, kötött napirend szerint zajlott minden. Akkoriban kezdtek terjedni a karizmatikus énekek, gitárkísérettel; mindenki rengeteg élménnyel tért haza. Jelen voltak természetesen a hatalom emberei is, mint megfigyelők. Résen kellett lenniük, mert úgy értesültek, hogy Lengyelországban is a búcsújáró helyeken kezdte megszólítani az embereket, és bontakozott ki a Szolidaritás.

Nagypályán focizni

–  A társadalmi fordulat után a papok megtűrtségének, mellőzöttségének vége szakadt. Mindenhová hívtak bennünket, interjúkat adtunk, előadásokat tartottunk, tévés, rádiós műsorokban szerepeltünk. Már nem is győztük energiával. Úgy éreztük magunkat, mint az a focista, akinek a kispálya után hirtelen nagypályán kell játszani. Az egyházi iskolák visszaigénylése és működtetése, fenntartása is hatalmas feladat volt. Gyulay Endre szegedi püspökre bízta a püspöki kar az ingatlanügyek rendezését. Nálunk, a Pécsi Egyházmegyében pedig Kalász Gyula atya próbálta kézben tartani ezt a feladatot. Szerények voltunk a visszaigényléseknél, mert tudtuk, hogy nemcsak megszerezni kell valamit, hanem gondos gazda módjára üzemeltetni is. A feltételek is nagyon lassan tisztázódtak a tulajdonjogátruházással és a felekezeti oktatás finanszírozásával kapcsolatban. A tanárok se voltak irigylésre méltó helyzetben, hiszen nem sokkal korábban még marxista kiképzést kaptak, most meg átvette őket az egyház, ha vállalták, hogy a megváltozott körülményekhez igazodva, maradnak az adott intézményben.

Ijedtükben elkezdtek templomba járni

– A szocializmusban világos volt, hogy mi a fekete, mi a fehér. Az, amit az állampárt annak mond. A megváltozott helyzetben azonban döntéskényszerbe kerültek az emberek: nekik kellett választani a fekete és a fehér között. Szokatlan, zavaró volt ez sokak számára. Fel kellett nőni a feladathoz. Bizonytalanok voltak abban is, hogy most kötelező lesz-e templomba járni, vagy nem. Számít-e ez valamit, ha valaki egyetemre akar jelentkezni, vagy közéleti karriert kíván építeni? Mit érdemes meglépni annak, aki nem akarja kockáztatni saját maga vagy a gyermekei boldogulását? Egyszer bejött hozzám egy nagyapa a plébániára: „Kérem, keresztelje meg az unokáimat! A gyerekeimet nem kereszteltettem meg annak idején, mert akkor azt mondták, hogy nem kell, most meg azt mondják, hogy kell.” Elég naiv történet, de érzékelhető az átmeneti tanácstalanság, átmeneti félelem. Hogyan kell viselkedni, mihez kell alkalmazkodni ebben a szituációban? Aztán hamar eltűntek a sorainkból azok, akik ijedtükben elkezdtek templomba járni. Mert rájöttek, hogy ettől nem lesz magasabb se a rangjuk, se a bérük.

Valós közösség

– Az egyház tiltott és tűrt időszakát senki nem kívánja vissza. Az viszont kétségtelen, hogy akkoriban csak azok maradtak a köreinkben, akik komolyan vették a hitet, s nem valamiféle ugródeszkának tekintették. Kíváncsiskodók persze mindig voltak, vannak: hitkeresők, minőségi érdeklődők. (Nem idesorolva a fizetett kíváncsiskodókat.) Egyszer, a nyolcvanas években, az egyetemisták hittan órájára be-bejött az egyik tanáruk is, aki marxizmust oktatott. Azt mondta: „Én azt tanítom, hogy valós közösség kizárólag marxista alapon működhet, minden más közösség csak látszatközösség. Nálad meg azzal szembesülök, hogy itt egy valós közösség, miközben nálam meg még látszatközösség sincs.” 

A több lábműtéten átesett Bíró László püspök egy ideje már ülve misézik

Nemcsak a lent van, hanem a fent is

– Kevés a pap, kevés a hívő, ezt látjuk ma. Viszont megindult egyfajta őszinte érdeklődés is. Jónéhányan vannak, akik felnőttként keresztelkednek meg. Sosincs későn, csak komolyan kell gondolni! Ötven év fölötti első áldozóm is volt már. És a felnőtt keresztelkedők, felnőtt elsőáldozók nem maradnak el; járnak továbbra is, rendszeresen a szertartásokra. Egyszer felkeresett egy házaspár, hogy az állami esküvőjük ötvenéves évfordulóján szeretnének Isten színe előtt is egybekelni. Felkészítettem, meggyóntattam, megáldoztattam, megeskettem őket. Az ilyen esetek során, a visszajelzésekből azt a következtetést vontam le, hogy a legtöbb emberben él a vágy, hogy tartozzon valahova. Tartozni akarnak egy érdekektől mentes, becsületes, szeretetteljes társasághoz. Vonzza őket a tisztaság. Érzik, hogy nemcsak a lent van, hanem a fent is.

Képek: beküldött fotók