Wessely Gábor jegyzete

Felszólít a pénztáros hölgy, hogy fordítsam be a bevásárlókocsit, menetiránnyal szemben, a kassza mellé. Mondom, nem fordítom, mert így, lazán kitolva nekem sokkal kényelmesebb pakolászni. De, fordítsam be, mert ez a szabály! Én meg szeretném írásban látni ezt a rendelkezést, mert újságíró vagyok, és írnék róla! Akkor ő hívja a biztonsági őrt! S már riasztja is a mikrofonján át. Érdekes: két napja voltam a szomszéd városban, ugyanennek a kereskedelmi láncnak az üzletében, és ott semmi keménykedést nem tapasztaltam. Mindenki úgy pakolt, ahogy akart. 

Ám ez itt most senkit nem izgat, a sor áll, péntek van, jó sokan várakoznak. Egy idős úr, mögöttem kettővel félhangosan ismételgeti: Haladjunk már! Haladjunk már! Két karton sört tett a futószalagra, nyilvánvalóan ez lesz a hétvégi túlélőkészlete, s máris nagyon szomjas. A szomszéd kasszánál egy másik úr mutatja, hogyan kell 180 fokkal megfordítani a kocsit, mert azt hiszi, nem értem a csíziót. Ha mondanám, hogy nemcsak újságíró vagyok, de mérnök is, akinek erőssége a szögmérés, tutira meglincselnének. Ezeknek harcoljak én ki szabadságjogokat? Egy frászt! Befordítom a kocsit, gyerünk!

A hölgy dobálja a cuccaimat, alig győzöm lefékezni őket a szalag végén. Szerencsére nem vettem sok mindent. Emelem a bankkártyámat a csippantáshoz, mire epésen megkérdezi: Kártyával fizet, mert nem vagyok gondolatolvasó?! Azzal.

Ekkor érkezik nagy lendülettel a biztonsági őr, de mérsékli a tempót, mert látja, hogy nem lesz szükség testi kényszer alkalmazására. Még nem is kérdezi, de már fennhangon közli vele a kolléganője, hogy mi történt: A vevő azt mondja, hogy ő újságíró, és rá nem vonatkozik a szabály! Eddig azt hittem, hogy csak a bulvársajtóban szokás az ilyesfajta csúsztatás, ám úgy tűnik, a kereskedőknél is működik. Mondom az őrnek: Kérném a rendelkezést írásban, vagy ha nincs kinyomtatva, adok egy mail-címet, és küldje el! Kikerekedik a szeme, mint akitől azt várják, hogy változtassa borrá a PET-palackos ásványvizet, de rendes, udvarias, békítget. Ott vannak fenn a kamerák – mutatja – így látnak rá a kosárra. Biztosan az ön munkahelyén is vannak betartandó előírások, tőlünk ezt követelik meg.  Így már oké, én kérek elnézést, felejtsük el a dolgot! Közben eszembe jut, amit az egyik ismerősömtől hallottam pár napja, hogy ez a környéken a legolcsóbb üzlet, s ennek megfelelő anyagi és erkölcsi szintű a vásárlóközönség jelentős része. Magyarul: itt van a legtöbb lopás. Felfogtam, rendben, őr balra el.

Pakolászok a kocsiból a szatyromba, mikor egy fojtott hangot hallok: Remélem nem szólt be a pénztárosnak, mert ő a barátnőm! Egy fiatalember nyomkodja az okostelefonját a rakodópult végénél. Biztosan várja élete párját, hogy műszak végén hazavigye. S még hozzáteszi: Mindent hallottam. 

Nuku vita, tömör válasz: Nem szóltam be. A srác a fiam lehetne. Kedvem volna megkérdezni, hogy otthon, az édesapjával is így beszél-e, ilyen iskoláztatós stílusban? Vagy: ha mindent hallott, akkor mi a tisztázandó? Nem érzékelte, hogy ki, kinek szólt be a bankkártyás jelenetnél? Ám manapság, a tanárt verő diákok korában, jobb az óvatosság. Melyik hatvanéves fószer kockáztatná meg, hogy visszaszólva beszóljon egy harmincéves csávónak Magyarországon, a 21. században?