A tm24.hu elkötelezett Tolna vármegye értékei mellett. Szeretnénk bemutatni az itt élő alkotókat, művészeket és kézműveseket, hogy minél többen megismerhessék munkáikat és történeteiket. Hiszünk a helyi tehetségek erejében, ezért portálunkon teret adunk mindazoknak, akik alkotásaikkal gazdagítják közösségünket.

Decsi-Kiss János írása

REPÜLŐTEREKET ÉPÍTETT APÁM

      Apám  osztályidegen volt. Ez már önmagában olyan státusz, ami vezethet repülőtér építéshez. Elsőként Kunmadarason, mint munkaszolgálatos végzett a légierők számára biztos fel és leszállási alkalmatosságot…1951-ben történt ez. Akkor a szüleinek, pontosabban az anyjának és nagyanyjának volt 22 kataszteri hold földje. Ám az aranykorona értéke elérte a 35o-et és így bekerültek abba a körbe, akik a kuláklistán is szerepeltek. Mindez az osztályidegenek közé sorolta őket..

     Apám tehát, 24 évesen a faluból többedmagával jutott a kunmadarasi repülőtérre, ahol kaszárnyákat, lakóházakat, tiszti lakásokat építettek. A repülőtérre való megérkezés, belépés pillanatait „szögesdrótos szépemlékek”-ként idézi kérdésre, mert más férfiembertől eltérően, ő sosem mesélt „katonaemlékeket”…Voltaképpen nem is tekinthető igazi katonáskodásnak a munkaszolgálat…annak ellenére, hogy volt némi katonai fegyelem a munkavégzés közben. Fegyveres kiképzés nem volt. Fél évet töltött Kunmadarason. Ezt fényképes katonakönyve igazolja, amit  családi fényképalbumunkban találtam, ahol színészképek is akadtak. Nem tudni, hogy kinek címezték. Volt néhány Szilassy Lászlóról színművészről is. Egy álló alakos fotó éppen katonaruhában – biztosan egyik szerepének jelmeze volt – örökítette meg a színházi fényképész. Erről a képről mindig azt hittem, hogy az Édesapám! Valami hasonlított rá? Mindig fiúi büszkeséggel vettem kézbe. A fényképeket általában akkor kaptam nézegetés céljából, ha ágyban fekvő beteg gyerek voltam. Emlékezetem szerint ez tízéves koromig minden év Húsvétján bekövetkezett. Nem volt olyan gyermekbetegség, ami ne kapott volna el…

       Némi csalódással vettem tudomásul, hogy az a fotó nem Apámat ábrázolja a kunmadarasi időkből, ahol éjszaka vagonokból raktak ki sódert, cementet…Pontosan tudta a kőművesmunka kezéhez igazított mozdulatait. Talán arra is jó volt ez, hogy évtizedek múlva a szőlőben levő présházat saját elképzelései szerint építhette, a két kezével…Emellett természetes volt számára a decsi családi ház körüli örökös változtatás, építkezés…Az otthonteremtés, fészekrakás, a régi, megsüllyedt, vizes lakóház felújítása szüleinek is terveket fogalmazó vágya volt, amit egy másik, korábbi repülőtér építés hiúsított meg…

       A közeli szomszédban lakó és komaságot is maguknak mondott Adorján Mihályék házépítési példáját követték volna. Tízezer saját égetésű téglából, hatalmas parasztházat emeltek az utcasarkon…Ilyet képzeltek Nagyapámék,  meg Apám  is. Csak közbejött a háború. Megvolt már akkor a tízezer tégla. Ott sorakozott  csengő – sárgán (mert akkor jó a tégla, ha csengő hangja van) az udvaron. Az istálló két lónak is adott szállást mindig, de ezekre is igényt tartott a hadsereg. Kellettek fegyverhordozónak, a társzekerek vontatásához, miegymáshoz…Fizetés nélkül „bevonultatták” ezeket is…Így aztán a kényszerű ló vásárlás három alkalommal is elvitte a házépítésre félrerakott pengőket…Akkor jöttek be az oroszok. Az akkori elöljáróság fehér zászlóval kiment a falu határába Sárpilis felé, mert délről Báta felől érkeztek…Megadta tehát magát a falu. Ám amikor Cecénél elakadt a front, akkor az oroszok Decsen is tovább időztek. Családunkban kárt nem tettek…ha csak az nem volt az, hogy mind a tízezer téglát elvitték a faluhatárába repülőtérnek kinevezett dűlőbe. Fölaprították, törték darabjaira a gyönyörű saját égetésű téglát és döngölték a kátyúkba, egyengetve a terepet…Az asszonyok kosarakban, abroszokban hordták a téglatörmeléket, a fiatalabb férfiemberek sorba állva döngölték valamilyen ritmust verve…Apám közöttük volt. Épült a repülőtér és közben maradt az öreg ház olyannak, amilyen volt, hogy aztán majd 1964-ben kezdődjék meg egy komoly terv szerinti építkezés.

           Ez a ház áll ma is, ahol több időt kellene szentelni az  olyan beszélgetésekre, melyekből kiderülnének, hogy nem csupán repülőtereket épített Apám.

                                                                                                                       Decsi Kiss János