Sokan várakoznak a kisvárosi postahivatalnál a nyolcórás nyitás előtt. Nem a bejáratnál, hanem szanaszét, csoportokban hangoskodva, röhögcsélve, a közeli üzletek kirakatainál és a parkoló autók között. Nem bemenni akarnak, hanem azt várják, hogy a postások jöjjenek ki.

Valami segélyosztási nap lehet. Erős, egészséges, munkaképes, de dologtalan férfiak és nők. Megkímélik a kézbesítőt attól, hogy kivigye nekik a pénzt. Már itt átveszik.

Egyesek aztán félrevonulnak egy uzsorás kinézetű fickóval, aki gyorsan legombolja róluk a járandóságuk tetemes részét. Hogy a következő hónapban ismét hitelezhessen.

Mások boltba, kocsmába sietnek, családostul, gyerekestül, minőségi kaját, piát vesznek, s a legdrágább péksüteményeket majszoltatják a kicsikkel, még a kasszához érés előtt. Hamar elfogy az a kis segély. Miközben normálisan is dolgozhatnának, kereshetnének, hiszen a képzettségüknek – képzetlenségüknek – megfelelő munkát legalább 6-8 cég kínál a környéken.

Megkímélik a postást. Vajon másvalaki kedvéért tesznek-e ilyen szívességet az élet bármely területén?

Megjelennek egy adott helyen egy adott időpontban. Vajon létezik-e olyan esemény, amelyre ilyen szép számban mozgósíthatók lennének? Koszorúzási ünnepség? Na ne! Legföljebb akkor mennek el, ha a gyerekük közreműködik. Ingyen bulin ingyen pia? Esetleg. 

Ilyenkor hihetetlennek tűnnek Pilinszky szavai, miszerint, mi emberek, „minden látszat ellenére, menthetetlenül egyek vagyunk”.

kép: Privatbankar.hu