A magyar kultúra lovagja, Bognár Cecil 80 éves. Erősen a Sárközhöz kötődő, szekszárdi, közösségmozgató ember, aki olykor egyedül is leül tárogatózni. Tanított, programokat szervezett, faluházat vezetett. Nyüzsgő alkat, jeles hagyományápoló. Tulajdonképpen a tárogatózás is hagyományápolás: a Rákóczi-kort felelevenítő múltidézés.  

A magyar kultúra lovagja, Bognár Cecil 80 éves

‒ A zeneszeretet biztos, hogy már az anyaméhben kialakul – mondja. – Pedagóguscsaládból származom, édesanyám énektanár volt. Én is énekelek, öt évig jártam magánénekre, vezénylek, gyermek- és felnőttkórusokat hoztam létre. A szekszárdi Liszt Ferenc Pedagógus Kórus alapító tagja voltam 1965-ben. Játszom furulyán, citerán, tárogatón, elboldogulok a zongorával és más billentyűsökkel. Sokszor megénekeltetem a közönséget is.

‒ Mi mindennel foglalkozik?

‒ Ma már a korom és az egészségi állapotom miatt beszűkültek a lehetőségeim, de azelőtt voltam pedagógus, népművelő, faluházvezető és közösségi, közéleti rendezvények szervezője, közreműködője. Ha éppen nem volt felkérésem se kiállításmegnyitásra, se rendhagyó tanórára, se koszorúzási ünnepségen való fellépésre, elmentem a feleségemmel Erdélybe ‒ ő kolozsvári ‒, vagy a Felvidékre, vagy a Délvidékre, vagy Kárpátaljára kapcsolatokat építeni, kultúrát közvetíteni. Vagy itthon kiültem a városok, falvak központjába, megszólaltattam a tárogatót, és körém gyűltek az emberek.

‒ Miért ez a legkedvesebb hangszere?

‒ Mert a népszerűsítése mentheti meg a feledéstől. Lakitelekre vittem egyszer diákokat egy vetélkedőre, és a villámkérdések között szerepelt, hogy mi a tárogató. A jelen lévő 150 gyerek közül egy se tudta. Ez bennem nem elkeseredést, hanem tettvágyat szült. A magyarságunkat, a múltunkat meg kell ismertetni a következő nemzedékkel!

Bognár Cecil kedvenc hangszere a tárogató

‒ Az ön családjában, bizonyos események alkalmából több generáció öltözik sárközi viseletbe. Fontosnak tartják ezt ők is, nemcsak a papa?

‒ Fontosnak tartják, tetszik nekik, mert látják a példát maguk előtt. Mit oltunk a gyerekbe? Ez a kérdés. Amikor a dédunokám népviseletben a színpadon táncol, akkor látom, hogy érdemes volt dolgozni a hagyományápolásért. Ahol a szülők csak a pénzkeresésnek élnek, ott nagy a baj.

– Pénz a hagyományápoláshoz is kell. A fellépésekre való utazás, a fellépőruha se olcsó…

– Kell, de nem az az elsődleges szempont! Az akarás, a lendület a lényeg. Az hat a következő generációra, amit az előzőtől lát, elles, megtanul. Az okoseszközök nyomkodása nem valami izgalmas tevékenység. Az én jelszavam az, hogy „Ha már vagyunk, ne csak ellegyünk, hanem valamivé legyünk!” S azt tapasztalom, hogy ezt az utódaim is követendő példának tekintik.

Beküldött képek