Makay Tamás a Tolna megyei alkotók csoportjával a miszlai kúria előtt

Makay Tamás rajzaiból és akvarelljeiből nyílik kiállítás Tamásiban, október 9-én. Az alkotó nem képzőművészként ismert elsősorban, hanem építészként. Nevéhez fűződik a miszlai Nemeskéri-kúria felújítása, melyben 2010 óta zenei és képzőművészeti találkozókat, táborokat tartanak. Emellett jeles veterán sportoló, vívó, aki dobogós helyezéseket ér el a nemzetközi versenyeken.

Messziről érkezett. A Partiumban, Nagykárolyban nőtt fel, 1984-ben települt át Magyarországra. Építész dinasztia sarja, műemlékvédelmi szakember. Több nagy, régi épület felújítása fűződik a nevéhez. A Tolna vármegyei kiskastélyt (640 négyzetméter) kulturális célokra rendezte be, felesége, Makayné Pál Berta hathatós közreműködésével.

Az építész Makay Tamás bányamozdonyokat tervezett

– Tudni kell, hogy a Partiumban a mai napig erős magyar tömb él – vázolja a helyzetet. – Már jóval a trianoni elcsatolás előtt nagy versengés folyt a megyeszékhelyi pozícióért, a Károlyi grófok városa, Nagykároly és Szatmárnémeti között. Most ez utóbbi a székhely, az iparosításnak köszönhetően, de én nagykárolyi vagyok, úgyhogy nem akartam Szatmárra menni tanulni. De munkát végül is ott kaptam. A szatmári tervezőintézetben dolgoztam, s amellett egy gépgyárban is adtak feladatot: ipari formatervezést. (Unio bányagépgyár.) Megpályáztak egy bolíviai munkát: 2, 6, 12 és 24 tonnás bányamozdonyokat kellett tervezni és gyártani. Olyanokat, amelyek versenyképesek lehetnek a külföldi konkurenciával. Nyertünk, és minden fajtából 25-25 darabot rendeltek meg. Azért esett ránk a választás, mert mindent a lehető legegyszerűbbre csináltunk, miközben a világcégek már akkor telerakták automatikával a mozdonyaikat. Azt mondta a megrendelő bolíviai tulajdonos-vezérigazgató, hogy náluk a dolgozók 90 százaléka analfabéta, csak a csavarhúzóhoz és a kalapácshoz értenek, és a mi mozdonyainkat ezekkel meg lehet javítani. Persze az is mellettünk szólt, hogy a kis mozdonyokat szétszedhetővé tettem, s így könnyen – darabokban – le tudták vinni őket a liftekkel, az akár háromszáz méter mély járatokba is. Ahol összecsavarozták a részeket.

– Ha ilyen jól mentek a dolgok, miért jött át Magyarországra?

– Nem mentek jól. Erdélyben és a Partiumban magyarnak lenni nem volt egyszerű Ceausescu uralma alatt. A mi családunk ketté volt osztva. Apai nagyanyám, a lánya családjával (a keresztszüleimmel) már 1940-ben Magyarországra költözött. Apám viszont kilenc hónap francia földön töltött amerikai hadifogság után hazatért, és Nagykárolyban nősült meg. A felmenőink az 1700-as évek óta ott éltek. Én megjártam Bukarestet – egyetemistaként –, és teljesen biztos voltam abban, hogy belőlem sosem lesz román. (Mert a karrierlehetőség sokakat csábított az elrománosodásra.) Vonzott a magyar közeg, a magyar nagyváros, így érkeztem Budapestre, 1984-ben. Mondták, hogy rossz helyen szálltam le a vonatról – mert akkor volt a legnagyobb elvándorlás nyugatra – de tudtam, hogy jó helyen vagyok. Ha itt engem valaki szid, visszaszólhatok, ott nem, ott büntették azt, aki megmondta a véleményét. A román vívóválogatottból kirúgtak, magyarkodásért. (1971-ben ifjúsági bajnok lettem, 1972-ben viszont nem engedtek ki a vb-re. Az egész román tőrválogatott otthon maradt, mert egy román se volt köztünk. Akkor kicsúszott a számon egy kis kritika…) 

– Áttelepüléskor könnyen megkapta a magyar állampolgárságot?

Áttelepülés után sírkövesként tudott elhelyezkedni

– Nem mondhatnám, két évembe telt. Ott lemondtam a román állampolgárságomról, itt pedig a személyi igazolvány helyett hontalan igazolványt kaptam. A két diplomám honosítása is eltartott egy darabig. Nem tudtam, hogy a szocialista Magyarországon nem fogadják tárt karokkal a határon túlról érkező magyarokat. Mindenki gyanús volt a szovjet típusú államokban. Sírkövesként tudtam elhelyezkedni, én voltam a temetőben a kerékpáros mérnök, aki kőfaragó és betűvéső. A szakmában 1986-ban tudtam csak elhelyezkedni, az ÉPBER-nél (Építőipari Beruházási Vállalat). Részt vettem a Hematológiai és Vértranszfúziós Intézet kivitelezésének lebonyolításában, és a Budenz utcai tűzoltólaktanya munkálatainak levezénylésében. Nagyon szerettem volna tervezni, de arra csak később adódott lehetőségem. Sokat köszönhetek az irodavezetőmnek, Major Norbertnek, aki a szaknyelvre, a szakmai tárgyalások mikéntjére, a hivatalos kommunikációra megtanított. Onnan egy kis céghez, a Vertikal Építőipari Szakcsoporthoz kerültem, majd az MTA Építészeti Ágazatához, ahol tisztességes állást kaptam 1987-ben: főmérnök lettem.

A Munkácsy-kiállítás fűtése, és Anna fürdő szellőzése

– Kétszáz ember került a kezem alá, és végre a tervezésekhez is volt közöm. Tervpályázatot nyújtottam be például, két kolléga közreműködésével, a Nemzeti Sínházra. Nem nyertünk, de a zsűri nagyra értékelte azt az ötletet, hogy a régi színház bejáratát javasoltam beilleszteni, egy modern épületbe. Kezdtek megismerni, abban az időben, ha valakivel konfrontálódni kellett – akár Makovecz Imrével is – már más alapállásból tárgyalhattam, nagy cég vezetőjeként, mint korábban. A vállalat központja Martonvásáron volt, odaköltöztünk a családdal, s egészen 1992-ig maradtunk. A rendszerváltás ezt a céget is megtalálta. Mondták, hogy karcsúsítani kell; az emberek felét, százat küldjek el. Ezt nem vállaltam, s közölték, hogy akkor nekem kell menni, a leépítést meg majd elvégzi más. Így is történt.

– Magáncéget alapított?

– A Makay Építészeti Vállalkozást 1993-ban hoztam létre. Tervezést, kivitelezést és ingatlanfejlesztést is végeztünk, szükség esetén alvállalkozók bevonásával. Két építészdiplomával jöttem át Magyarországra – egy főiskolaival és egy egyetemivel –, aztán itt is szereztem egyet, posztgraduális képzésen: műemlékvédelmi szakmérnökit, 1997-ben. Sokat foglalkoztam attól kezdve a régi épületekkel. Találkoztam egy kimutatással, mely szerint az ötvenes-hatvanas években felmérték a magyaroroszági kuriális épületeket, és körülbelül 150 ezret tartottak nyilván. Néhányat hasznosítottak – iskolának, múzeumnak, öregotthonnak, művelődési háznak –, de rengeteg volt a pusztuló, méltatlan állapotban lévő. Köztük a miszlai is. Ez egy 1700-as években született barokk kiskastély. Nem tudni, mikor volt utoljára karbantartva. Az államosítás után az erdészet kapta meg, és lakásokat alakított ki benne, erdészeknek és tanítóknak. Amikor megvettük, 2007-ben, a falak düledeztek, a tető berogyott, és épületen belül is növények, fák nőttek. Az utolsó lakosa 1974-ben lehetett, mert találtam egy azévi falinaptárt, az egyik konyhahelyiségben.

– Sokáig tartott a rendbehozatala?

– Másfél évig. Az igényesség időigényes. A rendszerváltás után kastélyokhoz, kúriákhoz jutottak sajnos olyan nagyravágyó kisvállalkozók is, akik nekiálltak birkózni a feladattal – a rendbehozatallal, átalakítással –, és nagyobb kárt csináltak, mint amekkora volt. Jártam olyan helyen, ahol egy tág teret, tégla válaszfalakkal szétdaraboltak, miközben fenn egy gyönyörű mennyezetfreskó díszelgett. Szóval megfelelő szaktudás, értő szem és kéz, kellő szakmai alázat kell ahhoz, hogy hozzányúljunk a régi mesterek épületeihez. Voltak emlékezetes munkáink. Például a debreceni múzeum régi szárnyának helyreállítása, ahol Munkácsy-képek voltak kiállítva, és mindig beázásról panaszkodtak a dolgozók. Valójában csak a pára csapódott le az üvegtetőre. Kiderült, hogy eredetileg egy zseniális körfűtést találtak ki az építészek, csak volt valamikor egy fűtésátalakítás, és valószínűleg egy lakatos úgy gondolta, hogy ezeket a régi csöveket le kell vágni, hogy ne éktelenkedjenek ott. Szerencsére megtaláltuk a maradványokat, a pincében is a csatlakozást, kibontottuk, helyreállítottuk, és megszűnt a párásodási probléma. Hasonló régi nagy ötletre bukkantunk a szegedi Anna fürdőnél, aminek a teljes rekonstrukcióját elvégeztük. A II. világháború idején fertőtlenítő állomásként működött az épület, és mindent teledobáltak szeméttel. Elég volt kibontogatni ezeket a járatokat, és tökéletes gravitációs szellőzése lett az épületnek. Nagy öröm az építésznek, amikor visszaállíthatja az eredeti megoldást, amit menet közben elrontottak a hozzá nem értők. Konkrét kastélyfelújítás-megrendelést először Somogy megyéből kaptunk. Egy új, ötszáz négyzetméteres szárnyat is kellett terveznem a kisaszondi kastélyhoz, és a tízhektáros parkot is megterveztük. Sok jó munkatársam volt, közben akkreditáltattuk a céget, ami azt jelentette, hogy leendő kollégák, egyetemisták gyakorlatra járhattak hozzánk. Ennél a kastélynál például velem dolgozott Dénes György, mint végzős diák, aki később Ybl-díjas építész lett. Volt még egy nagy kastélyfelújításunk, a Vas megyei Sorokpolányon, egy 1400 négyzetméteres, háromszintes gyönyörűség. Ott is dolgoztak velem kiváló kollégák; Szandbauer Valter nevét feltétlenül meg kell említenem. És aztán jött a saját projekt, Miszla, a maga szerény 640 négyzetméterével.  

Miszla már ott van a kulturális térképen

– Beindultak az ingatlanfejlesztések, építettünk Budapesten vagy ötszáz lakást. Voltak határon átnyúló vállalkozásaink is. Sepsiszentgyörgyön építettünk egy evangélikus, és befejeztünk egy már elkezdett unitárius templomot, Nagykárolyban pedig terveztünk egy református templomot, ami csak 25 évvel később valósult meg. Parajdon létesítettünk egy panziót, és amikor eladtunk, az árát szabadon felhasználhattuk, mert a cég jól ment, nem kellett beletenni, s a miszlai kúria megvásárlására fordítottuk. A feleségem nagy szervező, mindketten művészetkedvelők vagyunk, s úgy gondoltuk, hogy ezt az épületet – ha nem is költözünk oda – képesek leszünk üzemeltetni, meg tudjuk tölteni tartalommal, kulturális programokkal.

– A felújítás önerőből ment, vagy kellett hozzá pályázati pénz?

– Kellett volna, de első alakalommal nem kaptunk, mert az egyik kidőlő félben lévő falat megtámasztottuk, méghozzá új gerendákkal, amit látva úgy döntöttek a pályázatbírálók, hogy ez már egy megkezdett beruházás, amire nem jár támogatás. A következő évben aztán ők szóltak, hogy próbálkozzunk újra, mert van lehetőség, és akkor nyertünk pénzt. Az egész életem kompenzációkból áll: a múltbeli jó vagy rossz később kiegyenlítődik. Az egyéniségem is ilyen, mert a gyökereim éppen olyan fontosak, mint a jövőbeli álmaim. 

– És a Miszlával kapcsolatos álmok megvalósultak?

– Alapvetően igen, bár mindig vannak új tervek. Az első csoportokat 2010-ben fogadtuk: képzőművészeket és barokk zenészeket. Barátunk, Dinyés László szobrászművész fia, Dinyés Soma – aki ma a Magyar Rádió Gyermekkórusának karnagya – eljött, még dolgoztak a kőművesek, de ő nem zavartatta magát, a hegedűjével végig járta a helyiségeket, és megállapította, hogy fantasztikusan jó mindenütt az akusztika. Megszervezte az első barokk kurzust, Tóth Mónika és mások tanítják az érkezőket; van egy téli és egy nyári tábor is. Annyira elismertté váltunk, hogy már ösztöndíjjal is támogatják a miszlai kurzusok résztvevőit. Képzőművészet terén a kortárs alkotók felé fordultunk. Az induláskor festő barátomat, Tiry Pétert kértem fel művészeti vezetőnek. A táborozók minden alkalommal hagynak itt fejenként egy-két alkotást, úgyhogy már több mint kétszáz képből áll a gyűjteményünk. Táborzáró kiállításokat és koncerteket is szoktunk rendezni a környéken: Tamásiban, Simontornyán, Gyönkön. Az ideális az volna, ha önfenntartó lenne mindez. A deficites működtetés elkerülése érdekében, 2014-ben vendégházzá alakítottuk a magtárat, kilenc szobával, ahová családok, baráti társaságok, vissza-visszatérő csoportok szoktak jönni, s a bevétel, ha nagy nyereséget nem is hoz, de körülbelül egyensúlyban tartja a költségvetést. Miszla már ott van a kulturális térképen. Szívesen jönnek ide az alkotók és előadók. Nekünk is jól esik ez az „embergyűjtés”. Egyre többen vannak, akik itt mutatkoztak meg először, és mára országos, sőt nemzetközi hírnevet szereztek.

Beküldött fotók