Wessely Gábor jegyzete

Elszomorító látványt nyújtott Csányi László szobája, Csányi László nélkül. Egy takarítatlan antikvárium, egy gondozatlan múzeumi kiállító terem benyomását keltette. Ilyen egy író hagyatéka?

A megye legismertebb újságírója 1994-ben hagyta itt a környezetét. Hét-nyolcezer kötet könyv, kétezer hanglemez, egy csomó festmény, grafika, fotó között élt. Íróasztalán és polcain a neki, és csak neki fontos, emlékidéző tárgyak hevertek: tollak, mappák, érmek, plakettek, kisplasztikák, papírvágó kések, levélnehezékek.

Egy író hagyatéka: mi legyen vele?

A szekszárdi önkormányzat és az örökösök alkudoztak: mi legyen? Tartsák egyben a hagyatékot, vegye meg a város, vagy értékesítsék apránként a rokonok? Végül, kb. egy évtized elteltével, elsősorban Gacsályi József könyvtáros ügyködésének köszönhetően, megnyílt a Csányi-emlékszoba a megyeszékhelyen.

Sok a baj a hagyatékokkal. Az egyik rokonom, M., egyszerre, néhány hónap leforgása alatt vesztette el a nagyszüleit mindkét ágon. Sírva ürítette ki a két családi házat. A padlásokon egy-egy hetet töltött. A gyermekkorát is temette. Elhatározta, hogy ő nem fog ennyi mindent felhalmozni. Megkíméli az utódait az ilyen tortúrától.

Azon vagyok én is, hogy ne kelljen a gyerekeimnek majd túl sokat lomolni utánam. Régebben mindent gyűjtöttem – bélyegeket, gyufacímkéket, szalvétákat, narancspapírokat, képeslapokat, jelvényeket, könyvsorozatokat –, ma már csak a használati tárgyak érdekelnek: számítógép, létra, fűnyíró. Amit majd ők is használhatnak. 

A tollforgató ember persze reméli, hogy az írás megmarad. Bízik ebben azért is, mert ezt igazolja a történelem. Római császárból például volt vagy nyolcvan, de csak azt az ötöt-hatot szokás emlegetni, akik írtak, vagy akikről írtak. Palotáik, szobraik rég semmivé lettek, de a róluk szőtt szófüzérek tovább élnek. 

Mi marad utánunk? Tárgyak és történetek

Ércnél maradandóbb az élc is. Ki ne hallott volna Leonidasz riposztjáról? Amikor ott állt a háromszáz spártaival a Thermopülai-szorosnál, és jelentette neki a hírnök, hogy közelednek a perzsák, annyian, hogy nyilaik elsötétítik a Napot, azt felelte: – Nem baj, legalább árnyékban harcolhatunk.

Barátom, F. is számos anekdota-alapanyagot szolgáltatott az utókornak. Jól időzített, halottak napja előtt pár héttel hagyta itt e földi világot; már vihetünk virágot a sírjára. Jó cimborám volt, 58 évet élt, de azt nagyon. Néhány sztoriját már közönséges viccként is hallottam; szájról szájra terjed, közben lecsupaszodik, mindegy, hogy kivel, mikor, hol történt, a poén a lényeg.

Egyszer, legénykorában, amikor még a szokásosnál is többet fogyasztott a sörrel kísért vegyes pálinkából, valahogy hazatalált, és a lépcsőházban elgyakorolta, mi kedvest, szépet fog mondani az édesanyjának: – Ne haragudj, picit ünnepeltünk a srácokkal…

Megtörtént a nagy belépő, kikínlódta a mondatot, majd odalépett, és megölelte… Az előszobatükröt. 

Mi marad utánunk? Tárgyak és történetek, melyek továbbéléséért már nem lobbizhatunk. Az utókor kíméletlenül félresöpri a bóvlit, és – remélhetőleg – megőrzi az értéket. A holnapot a máról az író tudósítja. Nem mindegy, hogy hogyan. Ha hitelesen: van esélye a fennmaradásra. Ha hiteltelenül: művével együtt a múlt ködébe vész.