Negyven felett egyre fontosabbá válhat, hogy ne csak azt lássuk, mi történik velünk, hanem azt is megértsük, miért működünk úgy, ahogy…

Előfordul, hogy újra és újra ugyanazokat a hibákat követjük el kapcsolatainkban.

Van, amikor egy újabb konfliktus, megromló barátság vagy sikertelen párkapcsolat után már nem tudjuk egyszerűen a másikat hibáztatni. Feltűnik, hogy valami nagyon is ismerős, ismétlődik. Más emberrel, más körülmények között, de valahogy mindig ugyanoda jutunk.

Újra olyan társ mellett találjuk magunkat, aki érzelmileg nehezen elérhető. Újra mi adunk többet egy barátságban. Újra nehezen mondunk nemet, vagy éppen ellenkezőleg: amikor valaki túl közel kerül hozzánk, ösztönösen távolodni kezdünk. És egyszer csak felmerül a kérdés: miért csinálom ezt újra és újra?

Sokaknál ez a felismerés a negyvenes éveikben érkezik el.

Már nem fér bele ugyanazt a kört lefutni

A negyvenes évek gyakran az élet számvetésének időszaka. Nevezhetjük középkori válságnak, életközépi fordulópontnak vagy akár kapuzárási pániknak is, a lényeg azonban talán nem az elnevezés – mondta az általunk megkérdezett szekszárdi pszichológus.

• Ekkorra már jelentős élettapasztalat áll mögöttünk. Volt néhány kapcsolatunk, barátságunk, munkahelyünk, kialakultak családi szerepeink, és sokan már szülőként is látjuk saját működésünket. Egyre nehezebb nem észrevenni, ha bizonyos helyzetek újra és újra visszatérnek.

• És az időhöz is másképpen kezdünk viszonyulni. Nem feltétlenül azért, mert negyven felett már „nem szabad hibázni”, hanem mert egyre kevésbé szeretnénk éveket tölteni olyan kapcsolatokban és élethelyzetekben, amelyekről belül már tudjuk, hogy nem működnek.

Ezért válik fontossá az önismeret. Egyre gyakrabban hallani: „dolgozom magamon”, „felismertem a mintáimat”, „rájöttem, hogy ezt hozom otthonról”.

Valaki pszichológus segítségét kéri, más családterápiában, önismereti munkában vagy különböző alternatív módszerekben keresi a válaszokat. A közös bennük, hogy már nemcsak azt akarják tudni, mi történt velük, hanem azt is: mit kezdenek azzal, amit hoztak magukkal.

Hogyan kötődünk egymáshoz?

A pszichológia régóta vizsgálja, hogyan hatnak korai kapcsolataink a későbbi kapcsolati működésünkre. A kötődéselmélet alapján többféle mintázatot különböztetnek meg.

A biztonságos kötődés: A biztonságosan kötődő ember általában könnyebben alakít ki közeli kapcsolatokat, miközben az önállóságát is meg tudja őrizni. Egy konfliktust nem feltétlenül él meg a kapcsolat végét jelentő veszélyként, sokkal inkább egy megoldandó feladatként kezeli. Képes nyíltan kommunikálni az igényeiről, bízik a partnerében, és nem ijeszti meg a sebezhetőség, mert szilárd belső alapokkal rendelkezik.

A szorongó kötődés: A szorongó kötődésű ember számára erősebb lehet az elutasítástól, elvesztéstől való félelem. Több megerősítésre, figyelemre lehet szüksége, és érzékenyebben reagálhat a másik távolodására. A legkisebb hangulatváltozást vagy a válasz elmaradását is hajlamos vészjelzésként értelmezni. Ez a folyamatos bizonytalanság gyakran kényszeres bizonyítási vágyhoz, túlgondoláshoz vagy a partner állandó ellenőrzéséhez vezethet.

Az elkerülő kötődés: Az elkerülő kötődésnél éppen a túl nagy közelség okozhat nehézséget. Az önállóság kiemelt fontosságú lehet, miközben az érzelmek kimutatása, a segítségkérés vagy a sebezhetőség felvállalása nehezebb. Ha a kapcsolat túlságosan intimmé válik, vagy ha konfliktus adódik, az elkerülő típusú ember hajlamos falakat húzni maga köré, és fizikai vagy érzelmi távolságtartással védeni a függetlenségét.

A dezorganizált (rendezetlen) kötődés: A dezorganizált, illetve rendezetlen kötődés esetében a közelség iránti vágy és a közelségtől való félelem egyszerre van jelen. Az ebben a mintában élők egyszerre vágynak az intimitásra és rettegnek is tőle, ami egy rendkívül megterhelő, „húzd meg, ereszd meg” dinamikát hoz létre a kapcsolataikban. Reakcióik gyakran kiszámíthatatlanok: a heves közeledést hirtelen, látszólag ok nélküli elutasítás vagy dühkitörés követheti.

Fontos azonban, hogy ezek nem személyiségcímkék vagy diagnózisok. Az ember kapcsolatonként és élethelyzetenként is másképpen működhet, ráadásul a kötődési minták idővel változhatnak is. Semmi nincs kőbe vésve.

Nem a múltat kell megváltoztatni

A saját mintáink felismerése talán azért is fontos, mert amit nem veszünk észre magunkon, azt könnyen továbbadjuk.

• Szülőként például előfordulhat, hogy éppen azt a nevelési mintát vagy automatikus reakciót alkalmazzuk a gyermekünkkel szemben, amelyet annak idején mi magunk is elszenvedtünk, pedig megfogadtuk, hogy soha nem fogunk így tenni.

• A felismerés azonban lehetőséget teremt arra, hogy megszakítsunk egy ilyen kört. A kutatások szerint a szülők kötődési működése összefügg a gyermekek kötődési biztonságával, ugyanakkor ez korántsem jelent megváltoztathatatlan örökséget. A környezet, a későbbi tapasztalatok és a tudatos változtatás is számít – tette hozzá a pszichológus.

Nem az a kérdés, ki a hibás azért, amilyenné váltunk. Hanem az, hogy felismerjük-e, mit hozunk magunkkal – és képesek vagyunk-e eldönteni, mit szeretnénk továbbvinni belőle – hangsúlyozta a pszichológus.

Fotó: Shutterstock