Nagyravágyók és törtetők – egy sorbanállás kapcsán
Jegyzet
Amikor Tolna cityben is nagy a meleg, és nem akarom, hogy a feleségem hosszasan szenvedjen a tűzhely mellett, elmegyek éthordóval a közeli étterembe, és hozok pár adag kaját. Így történt most is, és amikor kifele jöttem, látom ám, hogy a polgármester bemegy, és beáll a sorba. Voltak előtte vagy tízen, elvitelre vásárlók.
Miért nem tartom ezt természetesnek? – töprengtem.
Azért, mert ez Magyarországon sem az úri, sem az elvtársi, sem az ifjonti demokrácia éveiben nem volt divat. A nagyember nem várt. A nagyember haladt. Akkor is, ha a kicsi helyben járt, vagy éppen visszazuhant.
Szekszárdon sokszor ebédeltem a megyei önkormányzat épületében. A rendszerváltás előtti és utáni években a megye első embere ott kajált velünk, sorba állva, önkiszolgálva. Ha volt szabad hely az asztalánál, nyugodtan odaülhettünk – mi, újságírók is –, vagy az adóhivatali elnök, vagy a rendőrfőnök mellé, kajálni és diskurálni.
Mígnem jött egy olyan elnök, aki nem kívánt érintkezni a plebsszel. Külön kis helyiségben szolgáltatta fel magának és a főjegyzőnek az ebédet.
Nem tudtuk, hogy szitkozódjunk-e vagy röhögjünk ezt látva. Aztán – egy olvasmányélménynek köszönhetően – eldőlt: a mosoly a helyes viselkedésforma. XXIII. János pápa írta: „A nagyravágyók és törtetők a világ legnevetségesebb teremtményei.”
