Wessely Gábor gondolatai az ősz kapcsán

A Salgótarján körüli erdők csodaszépek októberben. Az ember felkaptat a Salgó várhoz, és körbenéz.  Színkavalkád.  A sárga, a zöld, a vörös, a bordó, a barna megannyi árnyalata a lombokon. Könnyű szellő szökken, innen is, onnan is elcsen egy-két levelet. Aki bátor, mert mondjuk szerelmes – vagy társaság előtt akar kitűnni -, felmászhat az omladozó kőfalakra, s illegve-billegve belekiabálhat a világba valami megmásíthatatlan igazságot. Például: Enyém leszel Maca!

X

A lánynak zöld szeme volt. A zöld szem kurvás. Persze nem szabadna ilyen drasztikusan szólnom róla, mert szerettem. Illetve akartam. Birtokolni. Egyes-egyedül. Na ez az, ami nála nem ment. Megállíthatatlanul járt a maga útján, mint ahogy én is megállíthatatlanul jártam a magamén. Pályáink érintkeztek, találkoztunk néhány ölelésre az időben, slussz passz. Sorsunk szerint. Éjszakánként beosontam az albérletébe, aztán hajnalban nikotin ízű nyálával köpködtem végig az utat a kollégiumablakig. Megfogadtam, hogy soha többé… És másnap újra megfogadtam.

Kapcsolatunk ősszel kezdődött és ősszel ért véget. A pákozdi koszorúzás után ránk esteledett az iskolabuszban. Akkor jó volt. Aztán egyre rosszabb. Mert egymás bumerángjaivá váltunk. Versek születtek bennem – „rossz nekem magammal, nélküled-veled” –, s mikor reggelente sápadtan-borostásan a tükörbe néztem, meg voltam győződve arról, hogy jeles költőt látok.

Elhagytam őt, mert elhagyott engem. Melankolikus napok következtek. Vágy és étvágytalanság. A sebek persze begyógyulnak, de a hegek megmaradnak. A lelkünkön is.

X

Szülővárosába, ha visszatér a messzire szakadt fiú, boldog. A fák kissé megvastagodtak, de a gesztenyék ugyanúgy potyognak róluk a Tisza-parton, mint anno. A gyermekkor színhelyei a régiek: a játszótér, a liget, a gát. Nem változtak sokat a barátok sem – bár egy kissé megpocakosodtak –, és itt van ő… Ővele még ma is oly szívdobogtató a beszélgetés.

Diskurál az ember az avart rugdosva, s érzi miről van szó, hogyha nem is „arról” folyik a csevely. De fogynak a percek és nőnek az árnyak. Kijózanítja a hazalátogatót a felismerés, hogy történt azért egy s más a távollétében is. Székházakat emeltek a biztosítók, bankok, új termékeket dobott piacra a mosóporgyár, rámenős cápává vált pár szende szüzi, s kőkemény vagányok szelídültek meg. Nélküle is működik a város, nélküle is forog a Föld.

X

Akkor még lány volt az asszony, aki később gyermekeket szült nekem. Egy festményről magyarázott valamit a Műcsarnokban.  Belém karolt, hozzám simult. Zsebemben megcsörrentek a ruhatári biléták. Ősz volt, fűtöttek. A teremőr néni a meleg levegőt befúvó akna rácsára állt. Szoknyája lengén lengedezett, szemében kéjféle fénykéve lobbant. Pompásan éreztük magunkat mindahányan. Aznap rajongtam a képzőművészetért.

X

Pirul a szőlő levele, pirulnak a szüretelő lánykák a csipkelődéstől, de erősen pirospozsgás a gazda is, mert megitta az óbort, hogy helyet csináljon az újnak. Szekszárd kedvenc évszaka az ősz. Víg a város, ha bő a termés. Úgy hírlik, hogy aki a hegyen született, s megfelelő számú áldomást tudhat már maga mögött, annyira ismeri az óvöröst, hogy azt is megmondja, melyik dűlőből való. Hej, ha a pincék mesélni tudnának! Ha a falak nemes penészébe gyurmázott fémpénzek rögzítenék a sztorikat! Hány titkos üzlet, s hány még titkosabb frigy szentesítéséről számolhatnának be a pletykalapok…

Itt élek én is, veled. Hűséget fogadtunk egymásnak. Szállnak a darvak, kopaszodik a kert. Hűvösödik. Bújj közelebb! Rövidülnek a nappalok, de hosszabbodnak az éjszakák! Figyelted már, hogy a legtöbb összepöndörödött falevél árnyéka szív alakú?

képek: Shutterstock