Azonnal kell indulnod. –hallom a telefonban. A vonathoz vagyok épp legközelebb, amikor a
hírt kapom. Az utolsó pillanatban érek a jegy pénztárhoz.

„Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a hőség miatt a vonat 25 percet késik.”

A hőség miatt?! A fagy miatt lefagynak a váltók, ezt megszoktuk. De a hőség mit tud
rosszalkodni? Elolvadtak a sínek? – méltatlankodom magamban.
Remeg a levegő a peron fölött, amikor begurul az Interpici, végül 35 percet késve.
Belépve a kocsiba, mintha falnak ütköznék. A forróság az üvegkatlanban minden lépésnél
mellbe vág. Az árnyékos oldalon mindenütt ül már egy-egy utas az egymással szemben lévő
székeken.
Az ember nem szívesen kéretőzik oda. De néhány perc múlva egymás után kérik át magukat az
árnyékos oldalra az útitársak. Nekem is fel kell állnom a napos oldalról.
– Elnézést. Leülhetek ide?
– Persze, mondja a telefont görgető lány velem szemben.
– Én is átköltözhetnék magukhoz? –kérdi a napos oldalról egy idős hölgy. A lány nem néz fel a
telefonról.
– Jöjjön! –mondom bátorítva.

A néni mellett egy testesebb fiú vívódik.
– Gyere te is, négy hely van, mondom neki.

Zavarban van, sok a csomagja, pakol, verejtékezve dohog, miért nem működik a
légkondícionáló. Ablakot nem lehet nyitni. Zötyögünk, mint a halak az akváriumban. Csak
víz nélkül. Tényleg, a víz! Innom kell. Kiveszem a táskámból, de a váltókra érve kiejtem a
kezemből a palackot. Lám. Mégsem olvadtak el.
Az idős hölgy alá gurul, aki fiatalosan felkapja nekem.
– Húúú, kedves, ez túl meleg. Hogy fogja így meginni?
– Azt képzelem, hogy egy hűűűűűsítő, szíííínes koktél. Mit tegyünk bele? – kacsintok a
hölgyre.
– Jégkockát azt mindenképpen! – kacsint vissza.
– Na meg olyan színes esernyőt, tudja! – felpillant a lány a telefonjáról és cinkosan mosolyog
-Te is raksz bele valamit? – nyújtom az üvegem felé
– Epret, lime-ot.. és sorolja az álmait.
– Mmmmm – sóhajtunk fel egyszerre, mintha valami összeszokott koktélozó barátikör
lennénk.
– És te? Nem iszol velünk? Nem hagyhatod ki az esernyőcskéinket! – fordulok bátorítón a
fiúhoz, aki kifelé bámul.

A fiú a csomagjához nyújtózkodik. Egy hűtőtáskát cipzároz ki.
– Van hideg vizem. Elő az üvegekkel!
– Ki gondolta volna – néz rám az idős hölgy, elismerően végig mérve a fiatal és zárkózott,
mégis önzetlen megmentőnket.
Miközben mindenkinek tölt és megkínál, megérkezik a kalauz.
Csodálkozva bámulom a leolvasóját. Olyan rég ültem vonaton, hogy én még ilyet nem láttam.
A leolvasó bezzeg hibátlanul működik, kezeli a jegyemet.

– Nem tartanak attól a főnökei, hogy felborul a vonat?

Gyanakodva méreget.
– Mire tetszik gondolni?
– Minden utas átült a baloldalra. Mi lesz, ha a súly miatt egyszer csak felborulunk? – mondom
nevetve, hogy értse, nem egy újabb háborgó utasként kapja meg ő a véleményeket, arról, amit
ő nálunk hosszabb úton szenved.
– Hát az attól függ, hogyan nézzük. Mert, na már most. Ha arra állok, akkor ez a jobb oldal. Ha
meg arra, akkor meg ez – kacsint vissza ránk
Milyen igaz. Ahogy nézek utána, arra gondolok, milyen emberséggel koktélozik együtt
minden oldal, ha egyformán melegünk van.

A kép illusztráció: Shutterstock