Igen, előfordulhat. De tartsuk szem előtt, hogy az elválás körüli szorongás a 3-7 éves korú gyermekek
esetében természetes. Álljunk hozzá könnyedén, de tudatosan.

Kezdődik az óvoda, iskola: egy nyugalmazott óvodapedagógus tanácsai

Reggel kerüljük a kapkodást. Keljünk fel korábban, amíg mindannyian hozzászokunk a ritmushoz, kitapasztaljuk, mi mennyi időt vesz igénybe. A gyermektől nem várható el, hogy türelmesen és megértően váljon el a szülőtől, ha nem kipihent.
Az öltözködés. Főleg a még dackorszakban lévő gyermekek számára ez egy alapvető konfliktuspont
reggel. De ha nem zavarjuk össze túl sok lehetőséggel, hanem két szett közül választhat, nyugodtabb
marad az idegrendszere. Hozhat döntést, de nem ingereljük az egész szekrény megannyi kérdőjelével.
Este is kiválaszthatjuk vele együtt a két öltözéket és ő maga is odakészítheti őket.

Kellenek a napi rutinok, ezek kapaszkodók a gyerekeknek

A gyermeket a rendszeresség, a minden nap ugyanúgy történő rutinok nyugtatják meg, ezért a reggelben különösen a segítő társaink lehetnek. Például érdemes kialakítani azt a szokást,
hogy amíg mi is felkapkodjuk a ruhánkat és nekik válaszolgatva, hétszer félbehagyva és újrakezdve a
sminkünket, ő mesekönyvet nézegessen. A könyvnézegetést nem okoz olyan nehézséget számára
hirtelen abbahagyni, mintha egy félig felépített várost, kastélyt vagy épp a kedvenc autóját, babáját,
kellene letenni, amikor azt mondjuk, idő van, indulás.
Miért kérik, hogy ne vigyünk játékot az óvodába? Mert a gyermeknek, életkorának megfelelően még
nehézséget jelent megosztani, a saját játékát a társaival. Ezért egész napra konfliktushelyzeteket, eszközharcot generálunk a számára, amivel nem azt segítjük, hogy holnap reggel már ne sírjon.

Induljunk el időben. Ha magunk ingerültek vagyunk útközben, akkor nem kérhetjük a gyermektől,
hogy ő nyugodtan viselkedjen, hiszen ők még tőlünk teszik függővé érzelmi biztonságukat. Ezért
próbáljuk a feszült hangulatot legalább megelőzni.
Persze az élet átírhatja a terveket és nem lehet ezt mindig megvalósítani. Ha már érezzük, hogy szakad
a cérna, érdemes elkezdeni tudatosan lassabban beszélnünk, ez segíthet, hogy a gyermek ne vegye át
annyira a feszültségünket és mi se jöjjünk ki annyira a sodrunkból. Ahogy Vekerdy Tamás ismert pszichológus mondta sokszor: A kisgyermeket nem az érdekli, mit mondunk – ő abból szerzi az információt, ahogyan viselkedünk. Vele, önmagunkkal, házastársunkkal.

Képek: Shutterstock

Eljutottunk az óvodába, iskolába de ott sírni kezd. Hogyan kezeljük?

Először is, természetesen. Ettől nem vagyunk rossz szülők. Ne hasonlítgassuk magunkat a Szabóékhoz, akinek bezzeg mosolyogva készülődik a gyermeke az öltözőben. (Amúgy, ki tudja, meddig sírt előtte otthon..) A beszokás és a visszaszokás időszakában az elválási szorongás normális, ha a gyermek kötődik a szüleihez. Sokkal több időt töltöttünk együtt nyáron, új környezetben, új szabályokban, új felnőttekben kell bíznia.
Búcsúzzunk röviden. Minél gyorsabban távozunk, annál gyorsabban tudja a pedagógus elkezdeni őt megnyugtatni, figyelmét elterelni. A gyermek szorongását azzal tudjuk minimalizálni, hogy nem húzzuk soká az elköszönést.
Semmiképp ne könnyes szemmel távozzunk. Ha nem tudjuk saját érzelmeinket uralni, akkor a szeptemberi időszakban a másik szülővel, nagyszülővel érkezzen az óvodába, iskolába, aki jobban tudja kommunikálni, hogy örömmel és bizalommal
hagyja őt a közösségben.

Ezt sose mondja a szülő: az ilyen nagyfiú, nagylány már nem sír

Ne érvénytelenítsük az érzelmeit. Ne mondjuk, hogy „ilyen nagyfiú már nem sír.” Vagy, hogy: „Nézd a másik gyerekek sem sírnak”. Nagyon sok felnőtt küzd amiatt kötődési és párkapcsolati problémákkal, mert azt tanulták meg, hogy az érzelmeit kifejezni nem elfogadott. Mondhatjuk, hogy „látom, hogy nehéz neked, átérzem.” De ne kezdjük kompenzálni ezt finomságokkal vagy drága játékokkal. Az a cél, hogy
azt érezze, azért vittük oda, mert mi tudjuk, hogy ott jól fogja érezni magát.
Ha a sírás hónapokig tart, akkor gondoljuk végig, megosztottunk-e minden fontos előzményt, a gyermek hangulatát befolyásoló tényezőt a pedagógussal, elmondtunk-e mindent a gyermek érdeklődési köréről, ami számára is további támpontot jelenthet abban, milyen tevékenységgel invitálhatja be sikeresen az ajtóban a gyermeket, amik után sikerélményekkel a zsebében távozik majd délután.

Mi volt az ebéd, kivel játszottál, van-e már barátod?

„Nem mesél a gyerek semmit.” Nem mesél, ha rosszkor kérdezzük. Nem érdemes hazafelé faggatni őt. A gyermekek a szülővel való találkozáskor szeretnék elengedni az addig átélt élményeket egy időre, hiszen a napja azon túl, hogy jót játszott, tanult, egyben egy megterhelő folyamatos alkalmazkodás is. Ami életkoránál fogva fárasztó és nem akarja rögtön újraélni annak az érzelmeit, hanem egyszerűen csak megnyugvásban szeretne lenni velünk végre.
Ha elengedjük a „Mi volt az ebéd?” kezdetű kérdéseket és a „Hogyhogy nem emlékszel rá?” számon kérő mondatokat, akkor majd az este folyamán, amikor már megnyugodott az idegrendszere a közösségben őt ért ingerektől és folyamatos alkalmazkodástól, akkor szívesen fog mesélni arról, milyen öröm vagy feszültség érte őt, ami valóban megérintette érzelmileg.